Egy álóm, amely valóság és rémálom ugyanakkor, és amely még folytatódik…
Merész vállalkozásként indult már az elejétől ez törökországi kiszállás a csapatunk számára, hiszen a romániai gazdasági és pénzügyi összeroppanás miatt a 2010 évben kevés cég engedte meg magának, hogy sportolókat támogasson. Igy szerény anyagi alapokkal rendelkező csapatunk visszafogodtabban tervezte idéni külföldi versenyen való résztvételét. Úgy döntöttünk csak jó lenne részt venni a Siklóernyős Európabajnokságon célraszállásban, hisz ez egy olcsóbb ágazata a síklóernyőzésnek és gondoltuk, hogy kivitelezhető az hogy egy 4 személyes csapattal részt vegyünk ezen a bajnokságon mint Románia válogatott csapata.
A csapat összeállitása után következő lépés a Román Repülőszövetség volt, ahol kérésünkre hogy tudnák-e támogatni a csapatunkat ezen a versenyen, azt a választ kaptuk hogy még idén nem kaptak fizetést, tehát ne számitsunk semmire tőlük.
Sebaj, gondoltam, azért vannak még segitőkész barátok, szponzorok tehát csak lesz valahogy. Hosszas szponzorkeresés után ráeszméltünk arra a szomorú valóságra, hogy a romániai válság szinte lenullázta a támogatási esélyeket.
Évek óta, kitartóan támogató szponzoraink segitettek lehetőségeik függvényében, de indulás előtt még a számitott összegből még mindig jócskán hiányzott.
Ennek ellenére a csapattagok úgy döntöttek, hogy mindenki feláldozza az idei nyaraló pénzét. Utolsó percen bejött segitséggel a barátaink részéről nekivágtunk az ismeretlennek. Már hazulról félemetes mesékkel teletömött fejjel indultunk útnak Inonu fele (Eskisehir környeke) Istanbulon keresztül.
Az 1350 kmsnek tervezett út nem is olyan túl hosszú első meggondolásra, de ha Románian, Bulgárian és Törökországon át kell meg tenni 80kmes végsebességgel akkor bizony kinyulhat.
Mondhatni hogy lassúságunk ellenére jól haladtunk, és jó hangulat volt az autóban a folytonos dudálások és leszoritások közepette is, főként a török autópályakon, ahol mindenki szivesen a korláton kivül szeretett volna látni, legalábbis úgy véltük a folytonos dudálásokból meg lámpázásokból.
Egy hosszú, több mint 24 órás efféle autozás után Istanbultól 45 km- re leálltunk alkalmi szállást keresni a Komburgas nevezetű kisvárosáaban, hogy ne keveredjünk be éjszakára az Istanbuli forgalomba.
Délután 4 óra körül értunk Komburgasba, a Marvany tenger partján fekvő városocskába, amely turistákkal és hétvégi látogatókkal volt tele. Fél órás parkolásra alkalmas hely keresgélése után, felszabadult egy hely az út szélén nekünk is, és örvendezve, hogy rövid az autónk(Lada Niva) leparkoltunk egy 2 méteres beton kerités mellé, annyira közel, hogy még mondtam is a társaimnak, hogy nem is férnek majd az autóhoz az esteleges betörők a keritéstől, ha véletlenül arról a feléről akarnák feltörni.
Mindenki vette a saját holmijat és leléptünk a parton lévöő szállódákhoz szállási lehetőségek után érdeklődni. Gondoltuk, hogy egy delutáni forgalmas utca, amin jönnek mennek a turisták biztonságos hely az auto szamara főként hogy 75 méterre az autótól ott volt egy teraszos kocsma meg egy kis bolt. Ezert csak az útleveleket meg apróbb dolgainkat vettük megunkhoz.
Rossz döntés volt ez, hisz 2 órás járás-kelés után nem találtunk számunkra alkalmas szállást a környéken, és ráadásul még az autónkat is feltörték.
Rémülten vettük tudomásul a betört ablakon levő óriás lyukat. A hiányzó dolgainkat keresgélve, minden egyes perc újabb szomorú észleléssel járt, hiszen a szertehajigált értéktelenebb holmik , ruhák közül minden értékes darab hiányzott.A helyi rendőrséget riasztotta kérésünkre a közeli boltos.
A rendőrség (zsandármok) kiszállása eléggé gyors volt, de csak 2 órás tétlen telefonálgatás (nagykövetség, helyi 112, stb.) után jelent meg a helyszinelő brigád is. Persze egyikük sem beszélt közülük angolul, sem németül vagy akár olaszul, tehát nagyon nehezen értekeztünk.
A Román Konzulátus azzal ámitott telefonon, hogy a rendőrség köteleségge tolmácsra szert tenni, igy csak annyit tehettünk, hogy vártunk a csodára, hátha tényleg a helyi rendőrök megoldják az angol tudású tolmács hiányát.
A hirtelen kárfelmérés után mindenkinek hiányzott valamije. A legfájdalmasabb hiányt a sportfelszerelésünk hiánya jelentette, műszerek mint például altivariós GPS készülékek 6 darab, a laptopom, és sok más aprócska elektronikus cucc: telefontöltők, akkumulátortöltők, távbeszélő rádiók, fotógép, dugi pénzek (350 euro, 200 Ron), értékesebb ruhadarabok, fontos siklóernyős sportigazolványok és biztósitások, autó aktai stb. Felbecsülve a kárt kb 3500 euro érték tűnt el körülbelöl fél óra leforgása alatt, amint azt egy szemtanú állitotta.
Hat órás várakozás után, éjfélre sikerült a helyi rendőrségnek egy tolmácsot behozni (a harmadikot), aki ténylegesen jól beszélt angolul.
A formalitások megirása után, többszörös sikertelen pofozás után végre sikerült életre kelteni a nyomtatót és sikerült kinyomtatni a jegyzőkönyvet a történtekről. Ezekután, éjjel 1 órakor kint találtuk magunkat a sotétben, a rendőrség előtt, betört ablakkal, szilánkokkal tele autóval, hianyzó- felszereléssel és pénzzel. Nehéz pillanat volt…, éjnek közepén, kirabolva ráeszmélni a tényleges valóságra, hogy igenis ebben a storyban a rossz fiúk győztek, mielőttünk meg fel is út, meg le is út.
Úgy döntöttünk kitakaritjuk az autóból a szilánkokat és lenajlonozzuk az ablakot, aztán reggel a román konzulatuson, amiután a papiraink rendbe kerülnek eldöntjük hogy hogyan tovább.
Hajnali 4 órára sikerült szilánkmentes üléseket és szuper műanyag ablakot varázsolni az autóra, és persze most már csomagok elhelyezésével sem akadtak gondjaink…
Könnyen eljutottunk Istanbulba és viszonylag könnyen eltaláltunk GPS- és térkép nélkül a román konzulátusra.
Délelőtt tiz órakor a román konzulátuson szembesültünk a vizumért sort álló embertömeggel, tehát igy kezdődött a versengés a bejutásért a félromán állampolgárokkal és többszörös telefonos megnyugtatás után azt a tanácsot kaptuk, hogy húzzunk sorszámot az automatából és amint sorra kerülünk segitenek is rajtunk.
De ez csak a felvezető volt, hisz 5 óra várakozás után, miközben végignéztük soron kivüli betolakodókat kiderült ,hogy lehet be sem jutunk aznap, ugyanis 3 óra után nem nagyon van ügyfélszolgálat.
Újabb telefonálás és 7 órás sorbanállás után a 42 fokos melegben, 48 óra nemalvás után ránk is sor került a bejutásra.
Eleinte kedvesek voltak és csak kevésbé mutatták ki, hogy nem nagyon tetszik nekük a sok magyar név.Párszor elmagyaráztuk, hogy mi történt velünk és hogy csak egyetlen kivánsáhunk van, éspedig szeretnénk, hogy a hianyzó aktás autónkkal kijuthassunk Török országból.
Egy félórás értelmetlen beszélgetes után kideritettek, hogy nem is kellett volna hozzuk forduljunk segiségért, és hogy ők valójában nem tudnak segiteni és tulajdonképpen nem is tudják hogy miért hivattak illetve irányitottak hozzuk.
Persze odaérkezésünk előtt mindenkinek elmondtuk telefonon legalább tizszer, hogy mi történt velünk és hogy mit akarunk. A végén már ott tartottunk hogy a konzulátus alkalmazottai kérdezték, hogy miért mi nem tudjuk hogy mik az érvényes törvények ebben az esetben.
Reménytelen, gondoltam, ezért jobb ha idegosszeroppanás megelőzve elmegyünk a konzulátusról.
Rövid tanacskozás után úgy döntöttünk, hogy tovább megyünk és megpróbálunk a megmaradt felszereléssel és csorbult lelkesedésünkkel minnél jobban helyt állni a Török bajnokságon és az azt követő Európabajnokságon.
Megérkezve Inonüba (Ázsiai rész, 350 km- re Istanbultól) a verseny szervezők nagyon segitőkészek voltak, és hallva a történetünket gyorsan szállást adtak és végre több napos gyötrelem után lepihenhettünk.
Gyors volt az éjszaka, hisz reggel 5 óratól kezdődött az edzési program.
Ez után a rövid pihenés után, felmérve a helyzet állapotát, romba dőlt szerény alapokra épült világunk és egy rövid számitás után kiderült hogy nem lesz lehetséges versenyzni, hisz a Török versenyre számitott beitratkozási pénzt is ellopták és a benevezéshez szükséges irataink is hiányoztak.Gyötrelmes tárgyalas után sikerült kiegyezni a szervezőkkel, hogy ingyenes szállást és kaját kapjunk a Török verseny idejére (4nap x 15 euro x 4 személy). Nyomorúságos érzés volt könyörögni a túlélésért, tudván hogy hazulról úgy indultunk, hogy végre itt, ezen a versenyen minden rendbe lesz.
Mostmár lejárt a török verseny és lassan kezd egy rossz emlékké vállni az egész, de még mindig visszatér a nyomorúságos érzés, amikor valaki más laptopját kell kölcsön kérni az emailok olvasására vagy megirására.
Szerencsére a magyar csapat nem állt le szállást keresni útközben és ők kisegitenek.
A török versenyen a szereplés eléggé jól ment számomra, hisz a hosszas versenytapaszatalat segitett a versenyre koncentrálni ,de eléggé nehéz volt műszer nélkül a turbulens buborékos időben a célra helyezkedni.
A csapat többi tagja első nagy versenyén volt, és ők nehezbben tudtak a feladatra koncentrálni, ami a végeredményben meg is mutatkozott .
A török Open eredményei.
Sárig István 13.hely
Puskás Ferencz 35.hely
Selincean Daniel 51.hely
Márton Mónikát kivontam a versenyből, mert a durva időjárásban műszer nélkül nem láttam biztonságosnak a repülést az ő tapasztalatával.
Sajnos az otthoni rossz idő miatt a csapat egyes tagjai nagyon kevés repült órával érkeztek a versenyre és ez látszik az eredménylistán is.
Basssszus! Isti, sajnálom és együttérzek a szar helyzettel, viszont 13-ikként végezni ilyen körülmények között, zseniális nagy teljesítmény!!!
VálaszTörlésÜGYES VOLTÁL!!!